Társadalmi párbeszéd az eutanáziáról: ki döntsön az út végén?

Mindannyiunk sorsa közös abban, hogy életünk véget fog érni, s természetes, hogy a halálfélelem megérinti azt, akinél egy akár az életet is fenyegető betegséget diagnosztizálnak. Az elmúlás azonban sokszor tabutéma még közeli családtagok között is, pedig ez mindenkit egyaránt érint, s kevesebb félelem övezné, ha őszintén beszélnénk róla. A Rákgyógyítás Magazin szerkesztőségi hitvallása, hogy nincs olyan kérdés, amit a hallgatás homályába szabadna rejteni. Valljuk, hogy a betegtájékoztatás csak akkor hiteles, ha nem tartunk torz rózsaszín tükröt, hanem arról is szó esik, hogy a betegségből nemcsak a gyógyulás, hanem az elmúlás felé is vezet út. Most induló cikksorozatunkban ezért az életvég kérdéseivel foglalkozunk. Különös aktualitást ad ennek, hogy a nyáron népi kezdeményezés indult, hogy engedélyezzék az aktív eutanáziát, a beteg orvos általi halálba segítését Magyarországon. Az orvosi kamara határozottan elzárkózik ettől, miként a végstádiumú betegek ellátását hivatásuknak választott hospice szolgálatok munkatársai is. Amint mondják: nem a halált kell közelebb hozni, hanem az emberi méltóságot biztosító, fájdalom nélküli életet megteremteni az életút utolsó napjaiban is. Európa több országában ugyanakkor nem kerülték meg a kérdést, s az eutanáziának már épp olyan orvosi protokollja van, mint a betegségek kezelésének.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyógyíthatatlan halálos betegségben szenvedő felnőtt korúak orvosi segítséggel vethessenek véget az életüknek?” Így szól az a kérdést, amit a nyáron az Országos Választási Bizottság (OVB) mint népi kezdeményezés tárgyát jóváhagyott.  Ez azt jelenti, hogy a kezdeményezőknek 50 ezer érvényes aláírást kell összegyűjteniük ahhoz, hogy az kötelezze a Parlamentet, hogy a kérdést a képviselők vegyék napirendre – döntéskényszert viszont nem ír elő a jogszabály, csak tárgyalást. Az OVB határozata ugyanakkor még nem jelenti, hogy valóban elindulhat az aláírásgyűjtés, mert a döntés ellen időközben fellebbezést nyújtottak be, így a Kúriának (korábbi szóhasználatban Legfelsőbb Bíróság) kell elbírálnia a kérdést, s szeptember eleji lapzártánk időpontjáig még nem hozott döntést a bírói testület az ügyben.

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) viszont azonnal reagált: határozottan visszautasította, hogy az aktív eutanáziát engedélyezzék. A testület hivatalos álláspontjában hangsúlyozta: az orvos az élet védelmére esküszik fel, és minden ezzel ellentétes cselekedetet súlyos etikai vétségnek tekintenek. Az egészségügyi törvény leszögezi, hogy a haldoklónak joga van minden lehetséges ápolást, támogatást, gondozást, fájdalomcsillapítást megkapnia. A törvény betegjogi része ugyanakkor rendelkezik arról is, hogy a betegnek joga van megtagadni az ellátást, amit az orvosnak figyelembe kell vennie, de a doktor nem segédkezhet öngyilkosságban, és nem segítheti betegét a halálba. Éger István, a MOK elnöke úgy fogalmazott: „nem vagyunk az élet bírói, az eutanázia kérdése rendkívül sok etikai, morális, szakmai kérdést vet fel.”

Eutanázia-szabályozás és gyakorlat Európában

Az európai gyakorlat ugyanakkor azt mutatja: ezekre az „etikai, morális és szakmai” kérdésekre mégiscsak lehet választ találni, hiszen több országban, például Belgiumban, Hollandiában és Svájcban is van törvényes lehetőség arra, hogy az orvos halálba segítse betegét. Amint arról egy belga onkológus beszámolt, nem ritka, hogy a betegek már az orvosválasztáskor, a kezelések előtt megkérdezik: ha nagyon rosszra fordulnak a dolgok, vállalja-e a doktor az eutanáziát, hogy az utolsó pillanatig végigkíséri a betegét az úton?

Az eutanázia ugyanakkor sehol sem magától értetődő alternatíva, nagyon szigorú eljárásrendje van annak, milyen lépcsőfokokon keresztül alkalmazható. Orvosi és pszichiáteri konzílium, etikai bizottság is felügyeli, hogy objektíven valóban nincs-e más ésszerű alternatíva, szubjektíven pedig a beteg a következmények ismeretében, szabadon, önként, befolyástól mentesen, meggyőződéssel kéri-e a halálba segítést. Az aktív eutanázia ugyanis nem azt jelenti, hogy valamilyen gyógyszert nem kap meg a beteg vagy túladagolnak egy szert, hanem pontos orvosi protokollja van annak az eljárásnak, miként segítenek kómába egy embert, majd állítják le mesterségesen a légzését. Az eutanázia egy módozata, amikor úgynevezett asszisztált öngyilkosság történik: ekkor nem az orvos adja be a halálos mérget, hanem azt „csak” a beteg rendelkezésére bocsátja.

Svájcban 2012-ben közzétett adatok szerint ezer halálesetből öt eutanázia. Nemcsak végstádiumban lévő daganatos betegek, hanem depressziós páciensek, sőt vak emberek is vetettek véget orvosi segédlettel az életüknek az alpesi országban. Svájcban egy másik mellett az „Exit” (magyarul: kijárat) nevű szervezet nyújt segítséget az eutanáziához, s nemcsak svájciak, hanem külföldiek is igénybe vehetik a „szolgáltatást”.

Ugyancsak 2012-es összesítés szerint Hollandiában 2011-ben 3695 embert (az elhunytak majdnem 3 százalékát) segítették saját kérésére orvosok halálba, háromnegyedüket saját otthonukban. Ez 18 százalékkal több, mint 2010-ben, és kétszer annyi, mint 2006-ban. Az eutanáziát kérők között a végstádiumú rákbetegek mellett szívbetegek, neurológiai és pszichiátriai betegek, időskori elbutulásban (demencia) szenvedők is voltak.

Ahol van törvényi szabályozása az aktív eutanáziának, a társadalom ott sem egységes ennek megítélésében. A növekvő számokat látva az eutanáziát ellenzők arra figyelmeztetnek: a gyakorlat túlzott előtérbe kerülése azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az eutanázia olyan társadalmi mintává válik, amely nyomán a súlyos betegek egy idő után úgy érezhetik, nekik „már illik meghalni.” Hangsúlyozzák: az esetek egy jelentős részében nem az eutanázia az egyetlen útja az emberi méltóság megőrzésének, hanem hogy a betegek megkapják azokat a korszerű fájdalomcsillapítókat és tüneti kezeléseket, amelyek révén fizikai szenvedéseik elmúlnak. Nagy felháborodást váltott ki például az a nyáron közzétett javaslat is, miszerint Belgiumban a jövőben a beteg gyerekek számára is választhatóvá tennék a halált.
A nyugat-európai példák mindenesetre rávilágítanak arra, hogy a kérdésről lehet felnőttként beszélni, s társadalmi, etikai, orvosi, vallási, politikai viták után konszenzusra jutni.

Idehaza csökkent a támogatottság

Kevesebben, mint korábban, de a magyar lakosság 55 százaléka továbbra is támogatja az eutanáziát – derül ki abból a közvélemény-kutatásból, amelyet a Medián készített a HVG hetilap megbízásából, megismételve egy 10 évvel ezelőtti felmérést. 2003-ban még a lakosság 62 százaléka válaszolt igennel a kérdésre, tehát csökkent a támogatók tábora. Az aktív eutanáziát, tehát hogy az orvos tevőlegesen vegyen részt az élet kioltásában egy évtizede a népesség 40 százaléka tartotta elfogadhatónak, ez az arány most 30 százalék, eközben 10 év alatt 34-ről 38 százalékra nőtt azok aránya, akik az eutanázia minden formáját elutasítják.

A legerősebb összefüggést a vallásossággal mutatja a kérdés megítélése. Amíg azoknak, akik az „egyház tanítása szerint” vallják magukat vallásosnak, csupán 39 százaléka támogatja a „kegyes halált”, addig a nem vallásosaknak 57 százaléka. Életkor szerint leginkább a 60 évnél idősebbek utasítják el, és a 30-39, illetve az 50-59 évesek között a legnagyobb a támogatottsága az eutanáziának (ez összefüggésben állhat azzal is, hogy a legidősebbek között találjuk a legtöbb vallásos embert). Amíg a legfeljebb szakmunkásképzőt végzettek körében 52 százalékos, a diplomások esetében 66 százalékos a támogatottsága a választható halálnak.

Lemondás az ellátásról

Amíg az aktív eutanázia az orvos tevőleges együttműködését feltételezi (és Magyarországon emberölésnek minősül), a passzív eutanázia lényege, hogy az orvos ugyan nem segíti halálba betegét, viszont nem is tesz ez ellen. Amint Dósa Ágnes szakjogász az MTI-nek nyilatkozott, a passzív eutanázia lényegében engedélyezett Magyar- országon. Az 1997-es egészségügyi törvény biztosítja a beteg számára az ellátás visszautasításának jogát. Az életfenntartó vagy élet- mentő beavatkozás visszautasítására – szigorú eljárási szabályok betartása mellett – abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint gyógyíthatatlan, és rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet.

Az ellátás visszautasítása akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság (a kezelőorvos, egy külső szakorvos és egy pszichiáter) a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a döntés objektív feltételei fennállnak, s a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg. A nyilatkozat akkor válik érvényessé, ha az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon a beteg – két tanú előtt – ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. A törvény leszögezi: visszautasítás esetén meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok – személyes beszélgetés alapján történő – feltárását és a döntés megváltoztatását. A beteg az ellátás elutasítására vonatkozó nyilatkozatát bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja. Az életfenntartó kezelés elutasításával a beteg az ápolásra, a tüneti kezelésekre, a fájdalomcsillapításra éppúgy jogosult marad, s ezt követően is mindent meg kell tenni a panaszai enyhítéséért.

Hospice: az életet tennék élhetővé

Az életük utolsó heteit élő, végstádiumú betegek ellátására szakosodott hospice elutasítja az eutanáziát. A hospice hitvallása, hogy a halál nem egy „rendszeridegen” esemény, hanem az élet természetes része. Az aktív orvosi kezelések tárházának kimerülése után, amikor érdemben már nincs lehetőség további gyógyító (kuratív) terápiákra, a hospice minden lehetséges módon azt igyekszik elérni, hogy a beteg élete utolsó heteiben, napjaiban a tüneti (palliatív) ellátás révén megőrizhesse emberi méltóságát, ne legyenek fájdalmai, s mind a beteg, mind a hozzátartozók lélekben is felkészülhessenek a búcsúvételre, majd az elkerülhetetlen elmúlásra.

Hospice„Az ember ragaszkodik az élethez, a betegek nem az élettől akarnak szabadulni, hanem a fájdalmaktól és a szenvedéstől” – vallják a hospice szakemberek. A hospice ellátásban a fájdalomcsillapításban, az ápolásban, a lelki segítségnyújtásban tapasztalt emberek dolgoznak, de gondot jelent, hogy egyrészt nincsenek elegen, másrészt a hozzátartozók sokszor elodázzák a szembenézést, nem kérnek időben segítséget, csak amikor már összeomlik a beteg – holott a hospice nemcsak az utolsó napokról szól, hanem sokkal korábban bevonható a betegellátásba és családgondozásba. Azon kellene változtatni, hogy a hospice hívását a családtagok ne a betegükről való lemondásként éljék meg, hiszen a hospice szolgálatok segítségül hívása éppen a lehető legtöbb, amit a szerettükért megtehetnek.

– A hospice szellemisége elutasítja az eutanáziát, helyette inkább alternatívát kínálunk – fogalmazta meg álláspontját a Metropol kérdésére Schaffer Judit, a hazai hospice-szolgálatokat tömörítő Magyar Hospice-Palliatív Egyesület elnöke. Amint Schaffer Judit fogalmazott, gyakran találkoznak azzal, hogy a korábban szenvedő, esetleg a mihamarabbi halált váró beteg a palliatív, azaz a fájdalom csökkentésén alapuló testi és lelki gondozásnak köszönhetően egészen megváltozik, kinyílik, újra lesz öröme, tud a hozzátartozók felé nyitni. – Ha a szenvedés enyhül, az ember már nem a halálra, hanem az életre koncentrál. Mi sem meghosszabbítani, sem megrövidíteni nem akarjuk az életet – mondja. A hospice szolgálatoknál az orvosok, az ápolók és az önkéntesek tehát nem a halál ellen vagy a halálért dolgoznak, hanem a halál árnyékában is az életet szolgálják.

Kapcsolódó cikkek:
Végstádium: a hospice az elhagyatottság ellen küzd
Betegek végstádiumban: út a hospice segítésig
Végstádium és vallásosság orvosi szemszögből
Ki miben hisz? Mi értelme a betegségnek?

Hospice: segítség végstádiumban
A magányos haldoklás ellen küzdenek
Ahogyan az életre, a búcsúra is készülni kell
Nagy Bandó András: “Minden nap ajándék”

Az alábbi cikkeket olvasta már?

Top