– Akkor most tegyék a fejük alá a kezüket, a másikkal pedig tessék végigtapintani a hónaljtól a mell alsó részéig a teljes emlőt! – szűrődik ki az instrukció az egyik kórteremből. Nem egészségmegőrző rendezvény zajlik, hanem a budapesti Bajcsy-Zsilinszky Kórház kardiológiáján a bent fekvő szívbeteg asszonyoknak mutatja egy fiatal doktornő, hogy miként ellenőrizzék minden hónapban a melleiket.

– Ha már itt vannak, belefér a napba, nem árt, ha megtanulják ezt is, nem igaz? Talán az életüket menti meg egyszer – mondja a szobából kilépve dr. Kenessey Andrea.

A család kapja a diagnózist

A pácienseinek szemléletformáló különórát adó belgyógyász-kardiológus doktornő négy évvel ezelőtt vett észre egy elváltozást az egyik mellében, s mivel a mammográfia és az ultrahangvizsgálat eredménye nem volt egyértelmű, szövetmintát vettek tőle. Karácsony előtt két nappal kapta meg az eredményt: mellrákja van. Az akkor 35 éves, szerető családban élő, férjével két kislányt nevelő, hivatása iránt elkötelezett, az emlőrákkal összefüggésben sem családi, sem – az éjszakai ügyeleteket leszámítva – életmódbeli kockázati faktort felsorolni nem tudó doktornő összeomlott. Hangosan zokogva ment haza, a sírástól alig tudta elmondani mi történt. Pánikját férje igyekezett tompítani: higgadt maradt, s néhány óra alatt stratégiát dolgozott ki, hogyan fognak lépésről-lépésre megtenni mindent, hogy legyőzzék a betegséget. A 3 és 5 éves gyerekeknek – a lehetséges végzetes kimenetelt leszámítva – mindent elmondtak.

– Egy rákos diagnózist soha nem egy ember kap, hanem egy család: mindenkinek az életét felforgatja, mindenkitől elvesz és áldozatot követel. A gyerekek pedig minden rezdülést megéreznek, jobb őszintének lenni velük, mintsem a fantáziájukra bízni, hogy mi történik körülöttük – mondja Kenessey Andrea. A férjével a kitűzött mellműtét előtt még elutaztak kettesben síelni. Andrea ragaszkodott ehhez: legyenek még egyszer együtt „mielőtt elindul a körhinta és minden megváltozik…”

Orvosként is útvesztőben

A műtét során végül nem kellett a mellet eltávolítani, ki tudták venni a daganatot. Viszont az őrszem nyirokcsomóban áttétet találtak, ezért újabb operációra volt szükség, amely során a környéki nyirokcsomókat is kivették. Szerencsére több nyirokcsomó már nem volt érintett. Utána jött az igazán nagy dilemma: kell-e kemoterápia?

Dr. Kenessey Andrea

– Orvos vagyok, mégsem tudtam mi vár rám. Ahány szakorvost megkérdeztem, mind mást javasolt, ugyanis nem voltak egyértelműek a leleteim. Óriási bizonytalanságban álltam a döntés előtt, s ekkor igazán átéreztem: amikor én kollégákhoz fordulhatok, s még értem is, hogy mit válaszolnak, hozzáférek a hazai és külföldi onkológiai szakirodalomhoz, s így is megmarad bennem a bizonytalanság, akkor mit élhet át egy laikus beteg? Ez a felismerés alapvetően megváltoztatta később a  betegekhez való viszonyomat is – vallja Kenessey Andrea. A doktornő daganata a szövettan alapján az alacsony kiújulási kockázatú csoportba tartozott, s egy genetikai vizsgálat is azt erősítette meg, hogy nincs feltétlenül szükség kemoterápiára. Ennek ellenére úgy döntött: akarja a kezelést.

– Lehet, hogy nálam csak néhány százalék a kockázata a kiújulásnak, s ezen a kemoterápia sem tudott már sokat tovább mérsékelni, ám én a lehető legnagyobb mértékben le akartam csökkenteni a veszélyt. Hiszen ha néhány év elteltével netán mégis előjön újra a betegség, akkor már nem utazhatok vissza az időben, hogy kérjem a kemoterápiát. Mit mondanék akkor a gyerekeimnek? Azt, hogy féltem néhány hónap megpróbáltatástól, ezért elfutottam és nem tettem meg mindent, hogy meggyógyuljak és életben maradjak!? – eleveníti fel akkori döntésének hátterét.

Élet a rák után

Végül nem terhelte meg annyira a kezelés, mint számított rá. Ebben szerinte szerepet játszott az is, hogy az infúziós kezeléseket nem büntetésnek, hanem lehetőségnek fogta fel, amelyek hozzásegíthetik a gyógyuláshoz. A hajhullás kevésbé zavarta, a sugárkezelés mellékhatásai sokkal inkább megviselték. De amivel legjobban küzdött: a hormonterápia, ami hosszú távon csapást gyakorolt a nőiességére. A mesterségesen kiváltott klimaxot, a fáradékonyságot, a hőhullámokat, a libidó csökkenését nehezen viselte – illetve viseli, hiszen a kezelés öt éven át, tehát még ma is tart.

Kenessey Andrea tudatosan készült a rák utáni életre: részt vett pszichoterápián, s önismereti tréningen. – A foglalkozások segítettek feldolgozni és elfogadni a velem történteket, a testemet, s újra jól érezni magam a bőrömben. Már fel sem merül bennem, hogy helyreállító mellműtétet akarnék: el tudom fogadni és szeretni tudom önmagam olyannak, amilyen vagyok. Ebben persze nagyon sokat számít az, hogy a férjem részéről is ezt érzem – árulja el a doktornő, aki ma már rendszeresen sportol, s míg munkaidőben szívbetegeket kezel, szabadidejében önkéntes- ként küzd az emlőrák ellen. Előadásokat tart, sorstársakkal tartja a kapcsolatot és részt vesz egyrészt a betegeket támogató, másrészt a szűrővizsgálatokon való részvételt növelni célzó kezdeményezésekben.

A kemoterápiás kezelések alatt határozta el: ha túl lesz a tortúrán, a saját eszközeivel mindent meg fog tenni a többiekért. Kenessey Andrea legnagyobb vágya egy online támogató közösségi fórum létrehozása volt, ahol az érintett nők őszintén meg tudják egymással beszélni kérdéseiket, tapasztalataikat. Ezt mára a sorstársakkal létre is hozták. Sőt a Rákgyógyítás Magazinban 2014. nyarán megjelent fenti porté óta Mellrákfórum betegklub is megalakult a fővárosi Bajcsy-Zsilinszky Kórházban, nemcsak az ott kezelt betegeknek.