A rákellenes kezelések a legszembetűnőbb példái annak, mennyire összetetté vált az orvostudomány: a sebészeknek egyre kifinomultabb technikák, a sugárterápiás szakembereknek a korábbi évtizedeknél sokkal pontosabb és kíméletesebb berendezések, a klinikai onkológusoknak összehasonlíthatatlanul szélesebb gyógyszerpaletta áll rendelkezésükre. Az onkológiai centrumokban a valamennyi szakmát képviselő orvosi munkacsoport (onkoteam) dönt a kezelésekről, hogy olyan terápiás tervet dolgozhassanak ki, amely az orvostudomány mai lehetőségei szerint a leghasznosabb lehet a beteg számára. Ebbe beletartozik az is, hogy meghatározzák a kemoterápiák időzítését.

Egymáshoz igazítják a kezeléseket

Szakszóval neoadjuváns kemoterápiának nevezik azt a kezelést, amit már egy tervezett műtét vagy besugárzás előtt elindítanak. Ekkor a cél, hogy a daganat mérete csökkenjen, ezáltal eltávolíthatóvá váljon, illetve kevésbé kiterjedt operációra nyílhasson lehetőség.

Jóval gyakoribb az, amikor az elvégzett műtétet vagy sugárkezelést követő 4-6 hétben kezdenek onkológiai gyógyszert adni. Ezek a kezelések az adjuváns terápiák. A kivárás indoka, hogy az operációt követően időt hagyjanak a lábadozásra. Ugyanakkor nem szabad tovább várni sem, mert a vizsgálatok tanulsága szerint a kezelés akkor a leghatékonyabb, ha időben elkezdik. Nincs idő a hosszas vacillálásra, adjuváns céllal terápia később már nem indítható. E kezelések alkalmazásával az a cél, hogy csökkentsék annak a kockázatát, hogy az operáció után esetleg a szervezetben visszamaradt rákos sejtek kiújulást okozzanak vagy áttétes daganatot hozzanak létre. Amíg a műtét vagy a sugárkezelés helyileg képes hatni a daganat ellen, a szisztémás kemoterápia a szervezet minden részébe eljuthat, így ha vannak olyan ráksejtek, amelyek megbújnak valahol, de nem látszódnak a képeken, azok is elpusztulhatnak a terápia révén.

Miként egyetlen orvosi beavatkozásnál, e kezeléseknél sincs garancia arra, hogy nem jelenik meg újból a daganat. Az adjuváns kemoterápia alkalmazását ugyanakkor arra alapozzák, hogy sok ezer, több tízezer hasonló betegségben szenvedő páciensnél azt tapasztalták: akiknél orvosilag indokolt volt, s megkapták a terápiát, azoknál kisebb lett a kockázat, vagy ha mégis megjelent újra a tumor, ez hónapokkal-évekkel később következett be, mint azoknál, akik nem kapták meg az adott kezelést.

A harmadik nagy kategóriába tartoznak a palliatív kemoterápiák. Amikor sem műtéttel, sem sugárkezeléssel nem érhető már el teljesen daganatmentes állapot, e gyógykezeléssel igyekeznek, hogy a szervezetben ismert daganato(ka)t minél tovább kordában tartsák. Próbálják csökkenteni a tumor(ok) méretét, mérsékelni a panaszokat, gátolni, lassítani a rosszindulatú folyamat előrehaladását. A cél ekkor, hogy a rák krónikus betegséggé alakuljon, amelyet meggyógyítani ugyan nem tudnak, de – a cukorbetegséghez vagy a szívbetegségekhez hasonlóan – kontroll alatt tartani igen. Ez egy agresszív rák esetében rövid időt jelenthet, ám például egyes hematológiai daganatoknál, de még az áttétes mellrák, prosztatarák vagy vastagbéldaganatok egyes típusainál is akár évekig tartó tünetmentes időszak is lehet a palliatív kemoterápia eredménye.

Több lépcsőben támadott daganat

A leggyakrabban alkalmazott, vénába juttatott gyógyszereket adhatják intravénás injekcióban vagy infúzióban, a több órán át tartó infúziókat infúziós pumpa segítségével is bejuttathatják. Ritkábban izomba szúrt injekcióban adnak citosztatikus készítményeket, s vannak szájon át szedhető (orális), tablettás kemoterápiás gyógyszerek is – ezek esetében különösen fontos, hogy a beteg odahaza is pontosan kövesse az adagolást, s az orvosi előírásokat.

A kezelés nem feltétlenül a fő hatóanyaggal indul. Elkezdődhet egy olyan komponenssel is, ami támadhatóbbá teszi a daganatsejteket, ezáltal előkészíti a terepet a tumorellenes kombinációnak. Ezt az úgynevezett „érzékenyítő kezelést” követi a sejtosztódást gátló citosztatikum adagolása.

A vastag- és végbélrákos betegek sokszor találkozhatnak például egy francia onkológus professzor által kidolgozott, róla elnevezett eljárással, a „de Gramont” protokollal. Ennek a lényege, hogy a kezelések megkezdésekor egy infúzióban adott gyógyszerrel igyekeznek minél érzékenyebbé tenni a ráksejteket. Az első összetevő lefolyása után először gyors cseppszámmal (szakszóval bolusban) beadnak egy úgynevezett telítő dózis citosztatikumot, ezt követi egy kétnapos folyamatos infúziós kezelés. A telítő dózis beadásával el lehet érni a daganatgátló szernek azt a szintjét a vérben, ami hatékonyan pusztítja a ráksejteket, majd a fenntartó dózissal szinten lehet tartani ezt a daganatellenes hatást. Ezzel azt igyekeznek elérni, hogy a szervezetben lévő, a vérárammal vagy a nyirokkeringéssel esetleg elkóborolt ráksejteket, a képalkotó berendezések által láthatatlan áttétes sejtcsomókat (mikrometasztázisokat) tartós kemoterápiás hatásnak tegyék ki. A de Gramont protokoll mellett természetesen számos más kezelési séma is létezik, ezek közül mindig a betegségre és a betegre szabva kell kiválasztani a legmegfelelőbbet.

Más betegségekre alkalmazott gyógyszerektől eltérően a rákbeteg gyerekeknél keményebb, agresszívebb kemoterápiát alkalmaznak, mint a felnőtteknél. Ennek magyarázata, hogy a fiataloknak általában nincsenek még a kezelést és a felépülést hátráltató kísérőbetegségeik, erősebb a szervezetük – bár a mellékhatásokkal, s a fejlődésükre gyakorolt hosszú távú hatásokkal náluk is számolni kell.

Kemoterápiás ciklusok

Egy új hatóanyag vizsgálata során az adott készítmény eredményességét és mellékhatásait az alkalmazott dózis függvényében is elemzik. Számos kutatást végeznek annak érdekében, hogy kiderüljön, milyen időközönként és milyen gyorsasággal kell beadni a kezeléseket ahhoz, hogy azokkal a legnagyobb valószínűséggel el lehessen érni a kívánt tumorpusztító hatást. A daganatellenes kezelés a legtöbb esetben nem egyetlen gyógyszerrel történik, hanem hatóanyagok kombinációját állítják össze, amelyek ütemezését protokollok rögzítik.

Az, hogy járóbetegként vagy fekvőbetegként adják a kúraszerű kezelést, elsősorban a gyógyszerek alkalmazási formájától függ. A kemoterápia alkalmazási gyakorisága és az egyes kezelések beadásának hossza függ a daganat típusától, a gyógyszerektől, a terápia céljától, s hogy a szervezet miként reagált a korábbi kezelésekre.

Egy infúziós kezelés hossza néhány órától akár 5-7 napig is eltarthat. Az egy vagy több napos kemoterápiás ciklusok között szünet van, amely során a szervezet némileg képes kiheverni a mellékhatásokat. A beteg visszanyerheti erejét és a szervezet pótolhatja, regenerálhatja az esetlegesen elpusztult egészséges sejteket. A kezelések ismétlése történhet naponta, hetente, két- vagy háromhetente, de akár havonta is, ez is terápiafüggő.

Az utóbbi évtizedben a kemoterápiás kezelési kombinációk kialakításánál gyakran az is szempont, hogy ambulánsan adhatóak legyenek. A világon trend, hogy a gyógyszerfejlesztésben – a kezelés hatékonyságát meg- őrizve – igyekeznek egynapos protokollokat kialakítani. Így csökkenteni lehet egyrészt a kórházi ellátást, másrészt azt az időt, amit a beteg az egészségügyi intézményben, vagyis távol a megszokott környezetétől, távol a családjától tölt. Ezt a legtöbb beteg a többször ismétlődő kezelések mellett fontosnak is tartja, hiszen így kevésbé borul fel az életvitele, illetve legalább saját otthonában pihenheti ki a kezelés megpróbáltatásait.

Kapcsolódó cikkek:
Kemoterápia: házi és kórházi praktikák
Kemoterápia: gyógyszerek és módszerek
A kemoterápiás kezelés mellékhatásai
Kemoterápia: sejtmérgektől a célzott kezelésekig
Rettegett hányinger: hogy kerülhetjük el?
Célzottan gátolják a rákos sejtburjánzást
Elsorvasztják a daganatok érhálózatát