Nekem édesanyám szenved rákbetegségben. Itthon olvastam az Önök kiadványait. Ám a benne leírt emberséges kórházi kezelések, és orvos, valamint beteg, hozzátartozó közötti felvilágosítással nem találkoztam a való életben.

Édesanyámat 2013 augusztusában műtötték tüdődaganattal, majd rehabilitáció után októberben haza is engedték, hogy minden rendben van. Édesanyám a hazajövetele után csak egyre rosszabbul lett, majd decemberben, miután lebénult a jobb oldala, kórházba vittük, kiderült, agydaganata van, amit még abban a hónapban megműtöttek. Utána járt sugárkezelésre és kemoterápiára. A kemoterápia alatt megint egyre rosszabbul lett. Rángások, remegések vették uralmába a testét. 2014. május 19.: görcsös rohamot kapott, lebénult a bal oldala teljesen, kórházba vitettük, ahol a testvéreimnek felületes felvilágosításként annyit mondtak, hogy több helyen is találtak még daganatokat. Ám nem mondták meg se anyukámnak, se nekünk mi lesz édesanyámmal. Édesanyám kérte: tudjam meg mi lesz, van-e esély a gyógyulásra vagy sem. Az orvosa nem akart szóba állni velem, így a folyóson futva utána, annyit hajlandó volt elmondani: nem kapja tovább a kemoterápiát és bármikor elveszíthetjük. Az orvos azt mondta nekem: „hát csak nem mondjuk meg az anyukájának, hogy meg fog halni!” Ahogy anyukám kérte, mi megmondtuk neki.

Mai napig nem tudjuk, hogy a betegsége milyen mértékű, nem tudjuk milyen gyógyszereket kap. Kérdeztem az orvost, hogy mikor vihetjük haza, mert anyukám otthon akar lenni. Azt válaszolta „nem sietjük el a hazamenetelt, úgyis meghalhat bármikor.” Persze ezt is a folyosó gyors futtában közölte.

Majd 2014. 06. 04-én anyukámmal, aki sokszor azt se tudja milyen nap van, és azt hiszi, tud járni, fel tud kelni, gyakran félrebeszél, az orvos vele beszélte meg: másnap hazaengedik, mert anyukám azt mondta, kocsival megyünk érte. Bár ápolót már vettünk fel, de a szobája csak péntekre lesz készen. Így egész nap vadásztam az orvost, aki tudta, hogy beszélni akarok vele, mégis elkerült. Reggel 8-tól délután 2 -ig vártam mire ismét a folyosón szóba állt velem. Kérdeztem, hogy mire van szüksége otthon anyukámnak, hol tart most a betegsége, milyen gyógyszereket kap? Kértem, hogy mielőtt kiengedik, megkaphatnám-e a gyógyszerjavaslatokat, hogy időben kiváltsam a gyógyszereket. Az orvos válasza: „Az anyukája fekvőbeteg, nem tudom hol tart a betegsége, nem tudom pontosan milyen gyógyszert kap, nem tudom mire számítsanak, bármikor meghalhat.”

Mi ápoljuk a kórházban, tehát látom, hogy fekvőbeteg és nem tudja ellátni magát. Mondtam az orvosnak, hogy anyukám nem tudja a tablettákat lenyelni, erre azt válaszolta”csak a tüneteit kezeljük, akkor ne adja be neki a gyógyszert, a fájdalomcsillapítót úgyis tapaszban kapja. A kórházban azért mi ápoljuk, mert a nővérek megalázták, kiabáltak vele, ha a pelenkába kakált, ha lelökött véletlenül valamit, minek hallgat telefonon rádiót, minek neki a zokni, erőszakkal egyszerre tömtek bele 5 féle gyógyszert, ha kihányta, azt mondták, hogy estig nincs több fájdalomcsillapító!

Egyszer valamiért nem folyt a vizelet a katéteren keresztül: 14 órától 16:45-ig könyörögtem, hogy nézzék meg, addigra anyukám nagyon rosszul lett. Reszketett, sírt, a fájdalomtól, mikor végre a nővérek kicserélték a katétert, azt mondták neki, nem fájhat, hisz kap tapaszt, nincs is vizelet a hólyagban. Ám pár perc alatt 6 dl vizelet távozott.

Kiadásakor kérdeztem a nővért, aki bekötötte reggel az infúziót, amiben a gyógyszereket kapta, ma ha hazamegyünk, kell-e neki valamit beadni? Válasz: „hát azt én honnan tudjam?” Persze az orvosa aznap nem volt benn.

Szóval a valóságban így működik az orvos, a beteg és a hozzátartozó között a felvilágosítás és az emberséges bánásmód. És amit még bent más betegek kapcsán láttam…