Az életkilátásokkal, a gyógyulási esélyekkel összefüggésben gyakran érzik úgy a betegek, hogy orvosuk nem foglal egyértelműen állást. Ennek az a fő magyarázata, hogy az emlődaganat diagnózisának idején arra a kérdésre, hogy „meggyógyulok-e?” vagy „meddig élhetek?” az orvos részéről a legőszintébb válasz az esetek egy jelentős részében az lenne: „nem tudom.”
A daganat stádiumbesorolásából, szövettani diagnózisából ugyan meg lehet állapítani annak kiterjedtségét, rosszindulatúságának fokát, azonban a kilátásokat befolyásoló számos tényező nem látható előre. Hogyan fog reagálni a daganat és a szervezet a kezelésekre? Mennyire lesznek erősek a mellékhatások, azok miatt kell-e terápiás szünet, kell-e módosítani a daganatpusztítás szempontjából optimálisan összeállított kezelési terven? Mennyiben fog hatni az adott betegnél a hatóanyag, sikerül-e megfékezni a folyamatot, elkerülni a kiújulást, az áttétek terjedését? Felerősödnek-e időközben a beteg más betegségei, amelyek gátjai lehetnek a kezeléseknek? A fizikai mellett mennyire viselik meg a beteget lelkileg-érzelmileg a megpróbáltatások? Számos olyan tényező, amelyet nem lehet előre megjósolni.
Léteznek statisztikák, ezeket az emlődaganatokról mi is ismertetjük. De a statisztikák mindig a múltra vonatkoznak, s nem a jövőt jósolják meg. Mivel az adatok általában a diagnózistól számított 5. év után jellemző túlélési arányokat mutatják, azokra a betegekre vonatkoznak, akiknek több mint 5 évvel ezelőtt diagnosztizálták a betegségüket, amikor még szűkebbek voltak a terápiás lehetőségek, mint ma. Másrészt pedig az adott stádiumnál a múltban tapasztalt 5 éves túlélés akár 90 százalék, akár 30 százalék, a statisztika elfedi az egyéni történeteket, nem ad támpontot ahhoz, hogy a ma betegei közül ki fog a 90 vagy a 30 százalékba tartozni 5 év múlva. Mindenkinek megvan az esélye arra, hogy benne legyen a legjobban gyógyulók csoportjában, az orvosnak is ezt a reményt kell táplálniuk.
