Püski Lajosné

– Hazamentem és azt mondtam a férjemnek: beszéljük át és rendezzük el a dolgainkat, utána én szépen csendben öngyilkos leszek – elevenít fel egy megrázó beszélgetést 2004 tavaszáról a Békés megyei Mezőberényben élő Püski Lajosné Zsuzsa, akit akkor szembesítettek azzal, hogy vastagbélrákja van, a végbele nem megmenthető, ki kell vezetni a hasfalára. Mindezt egy orvos a küszöbön állva közölte vele a többi várakozó páciens füle hallatára.

Az asszonynak egy hónappal korábban halt meg az édesanyja, akinek férjével közösen viselték gondját, ezt követően ért csak rá önmagával foglalkozni, holott régóta érezte, hogy „valami nincs rendben odalenn”. Az egyik napon azután elodázhatatlanná vált a probléma, amikor „egy nagy adag vér zuttyant ki belőlem a vécébe, s ez aznap még egyszer megismétlődött.” Siettek az ügyeletre, ahonnan rögtön a kórházba irányították, s onnan nem is engedték haza, mert fennállt a kockázata annak, hogy elvérzik és meghal. Néhány órán belül szembesítették a diagnózissal: rákja van és meg kell operálni. Húsvét hétvégére végül hazaengedték azzal, hogy ünnep után jelentkezzen a műtétre. Ekkor hangzott el az ominózus kijelentés.

– Lelkileg mélyponton álltam: édesanyám két évig való folyamatos ápolása fizikailag és mentálisan is megviselt, s ehhez társultak a munka és más családi gondok is. Mindössze 40 kiló voltam akkoriban. Amikor közölték a diagnózist, úgy érez-tem: ehhez már nincs erőm és nem akarom, hogy a családom most miattam vállaljon akkora áldozatokat, mint édesanyámért kellett – emlékezik visz-sza Zsuzsa. A férjét megrémítették szavai, s a családtagokkal együtt mindent elkövetett, hogy feleségének megszüntessék az önpusztító gondolatait. Zsuzsa még ezen a hétvégén felhívott egy távoli ismerőst, akiről tudta, hogy kivezetett végbéllel, sztómával él, s aki azonnal mindenben segítséget ajánlott fel az asszonynak, csak válassza az életet! Zsuzsa húsvétra végül eldöntötte: Budapesten meg-műtteti magát és felveszi a harcot a rákkal.

Ne járjon feketében!

– Vegye le a feketét, rossz gondolatokat szül! – tanácsolta Zsuzsának a sugárterápiás orvos a fővárosi intézet folyosóján, amikor látta, hogy hazafelé készülődve gyászruhát vesz fel. Az asszony a kezelése alatt végig azt érezte: a főorvostól az ápolókon át a takarítónőkig mindenki azért dolgozott, hogy segítsen. Nem egy századik felesleges betegnek érezte magát, hanem azt élte meg, hogy érte dolgoznak. Zsuzsa meg is fogadta az orvos tanácsát, s elhatározta: bár gyászolja édesanyját, de ettől fogva a saját élete megmentése lesz a legfontosabb célja, s nem azzal foglalkozik, hogy megszólják-e odahaza. A sugárkezelés kiváltotta állandó hasmenés miatt a terápia heteiben nem is utazott többet haza. Ráadásul időközben a vörösvérsejtszáma olyannyira leesett, hogy a műtét előtti kemoterápia is akadályokba ütközött. Az előkezelések miatt az áprilisi diagnózist követően végül augusztusban történt meg a kiterjedt operáció.

– Amikor a műtét után a tükörbe néztem, semmilyen esélyt nem adtam magamnak. A lenti seb nem akart gyógyulni, állandóan levedzett, a sztómazsák alatt kiütéses lett a bőröm, s olyan gyenge voltam, hogy egy pohár vizet sem bírtam megemelni – mondja Zsuzsa, akinek nemcsak a trauma és a sztóma miatt változott meg az élete, de azt is fel kellett dolgoznia, hogy el kellett hagynia az addig az életét jelentő munkahelyét, az óvodát, ahol a kisgyerekektől nagyon sok energiát kapott. Nemcsak a tes- te sajgott, az óvodások hiányától is fájt a lelke.

Unokaterápia

Ahogy telt az idő, apró jelek jelezték a fordulatot, s adtak reményt arra, talán már túl lehet a nehezén. Életmódján is változtatott.

– Megkerestek természetgyógyászok, s egy ideig szedtem is mindenféle tablettákat, de utána elegem lett a sok drága jó tanácsból, kértem, hogy hagyjanak békén. Onnantól fogva inkább zöldségekre-gyümölcsökre költöttük a pénzt, illetve mivel a férjem gazdálkodó, vegyszer nélkül sok mindent megtermel a számunkra, a zöldségeket, gyümölcsöket idehaza magam dolgozom fel. Megerősödtem: most 70 kiló vagyok, nem is szabad többet felszednem – mondja immár elégedetten Zsuzsa. Az óvónőnek a teljes felépülésében végül egy kisgyerek is nagyon sokat segített: a második unokája, akit 1 és 2 éves kora között pedagógus lánya és veje – nem titkoltan terápiás jelleggel is – sokszor rábíztak, s aki élettel és feladattal töltötte meg a mindennapokat.

– Sikertörténet. Ezt mondta az egyik orvosom az egy éves kontrollon – mosolyog Zsuzsa, aki ma már második köldökének hívja a sztómazsákot, ami a ruhavásárlásban ugyan megnehezíti a dolgát, de összességében megbékélt vele, megtanult együtt élni a helyzettel, sőt csatlakozott a helyi betegklubhoz is. Tapasztalataival igyekszik másokat segíteni, eközben pedig vigyáz magára. Kálváriájának emlékei a kontrollvizsgálatok előtt felerősödnek, de erőt ad a tudat: hamarosan 10 éve már, hogy maga mögött hagyta a rákot.

Veszélyes halogatás

Probst Tiborné

– Egész korábbi életemben nem ért annyi közösségi élmény, mint amióta csatlakoztam az emlőrákos sorstársak által alapított Újjászületés tánccsoporthoz, s együtt próbálunk, fellépünk, tábort szervezünk, közösen sírunk és nevetünk, inkább nevetünk – erősíti meg a sorstársközösség erejét Probst Tiborné. Gyógytornász is foglalkozik velük: a tánc egyszerre fizikoterápia és pszichológiai segítség is, hiszen levezeti a feszültséget, nyíltabbá teszi a résztvevőket. Nem profi táncosok, hanem örömtáncosok. Amint a most 54 éves asszony – akit barátai Rosszka néven becéznek – vallja, a betegtársaktól és a kollégáitól nagyon sok segítséget kapott a rák legyőzéséhez.

Probst Tiborné az egészségügyi dolgozók gyakran tipikus kálváriáját járta végig: a rendelőkben és kórházakban dolgozókról azt gondoljuk – s ők is ma- gukról –, hogy védettebbek a betegségekkel szemben, hiszen állandóan orvosokkal vannak körülvéve, nem gond számukra egy vizsgálat megszervezése, van protekciójuk is, hogy várakozás nélkül eljussanak a megfelelő szakemberhez. Sok esetben mégsem történik ez meg idejében.

– A Terézvárosi Egészségügyi Szolgálatnál dolgozom nőgyógyászati asszisztensként, nap mint nap találkozom daganatos betegekkel. Önmagamon 2004-ben fedeztem fel egy csomót a mellemben, amit megmutattam orvosnak, akivel abban maradtunk, hogy 3 hónap múlva kontrollra jelentkezem, hogy meglássuk, változik-e a csomó. De halogattam, meg is feledkeztem róla, mígnem másfél évvel később egy kórházsorozatot néztem a tévében, amikor a hónom alá tapintva egy korábbinál jóval nagyobb csomót vettem észre. Megijedtem és amint lehetett, már ott voltam a doktornőnél, aki már ekkor sejtette a bajt. Én is olvastam a leletet az atípusos nyirokcsomókról, ám hiába tudtam az eszemmel, hogy ez mit jelent, nem fogtam fel. Úgy tűnik, a saját leleteink esetében ránk egészségügyiekre is igaz: azt olvassuk ki belőle, amit szeretnénk látni. A betegséggyanút megerősítette a biopszia: rosszindulatú mellrák, ami valószínűleg már áttétet is adott a környékbeli nyirokcsomókba – emlékszik vissza korabeli mulasztásán ma is méltatlankodva Probst Tiborné. A kiírt operáció előtt három kemoterápiát kellett kapnia, ezt követte a műtét, amikor a teljes mellét le kellett venni, s az összes nyirokcsomót is eltávolította a sebész, utókezelésként pedig további három kemoterápiára volt szükség.

Tűfrász és plasztika

– Amikor szembesültem a betegséggel, a munkatársaimra mindenben számíthattam. Az elején megmondták: „együtt fogjuk végigcsinálni”. A fiam akkor még csak 12 éves volt, a lányom épp érettségire készült, nem sokkolhattam ezzel azonnal őket, megvártam vele a vizsgát – emlékezik vissza Probst Tiboné.

Az asszony vallja: soha nem volt halálfélelme, nem fordult meg a fejében, hogy végzetes kimenetele is lehet a betegségnek. Inkább a kemoterápia mellékhatásaitól félt: rosszul érin- tette, hogy kihullott a haja, s hogy megszúrják.

– Bárkit szívesen megszúrok, hiszen ez is a munkám része, viszont én magam hisztérikusan félek a tűtől, görcsbe rándulok, ha közelít felém. Azt gondoltam, hogy ahogyan az injekciók, a kontrasztanyag beadások, a laborvizsgálatok miatt sokat szúrnak, majd meg- szokom. De képtelen vagyok megszokni – mondja a faramuci helyzet miatt önmagán is mosolyogva Rosszka, aki immár saját elhatározásából készül egy újabb műtétre: mivel a társadalombiztosítás erre lehetőséget nyújt, egy rekonstrukciós plasztikai operációval szeretné helyreállíttatni hat éve elvesztett mellét, hogy magabiztosabban és komfortosabban élhessen, öltözködhessen.

Testi helyett lelki terhek

Lekli János

Erős vérzés figyelmeztette a nyíregyházi Lekli Jánost arra, hogy egyre-másra tapasztalt hasmenése mögött több lehet, mint egy makacs gyomorrontás. Háziorvosa rögtön a belgyógyászatra utalta, ahol a béltükrözés és a szövettani mintavétel megerősítette a rosszindulatú daganat gyanúját, sőt ekkor már a kialakult vérszegénység miatt vérpótlásra is szükség volt. Az operációra nem kerülhetett azonnal sor: annak érdekében, hogy kisebb legyen a tumor, s nagyobb eséllyel sikerüljön teljesen eltávolítani, sugárkezelést és kemote- rápiát láttak indokoltnak. Az operáció sikeresen le is zajlott: fenyegetett, hogy nem tudják megőrizni a végbél záróizmát, de végül a végbélnyílástól 15-17 centire, a szigmabélnél kialakult daganatot és környezetét el tudták úgy távolítani, hogy nem volt szükség sztóma kialakítására. Viszont a műtét után a férfi nem úszta meg szövődmények nélkül: a műtéti hegnél a bél szétszakadt, ezért egy újabb műtétre került sor. A daganatoperációt követően sugárkezelés és kemoterápia következett, aminek a célja ekkor már az volt, hogy csökkentsék a daganat helyi kiújulásának és áttétek képződésének a kockázatát, illetve ha ez mégis bekövetkezne, elodázzák az állapotromlást.

– Viszonylag könnyen átvészeltem az onkológiai kezeléseket. Előfordult ugyan hányinger, viszont a gyógyszerekkel sikerült azt mérsékelni, így különösebb panaszt nem okozott a kemoterápia, majd a lábadozás is gyorsan ment – fogalmaz Lekli János. Elárulja: számára sokkal kisebb megterhelést okoztak a betegség kezelésével – a műtéttel, a besugárzással, a kemoterápiával – járó fizikai megpróbáltatások, mint magával a betegséggel való lelki szembenézés.

– Apai nagybátyámat a rák vitte el, édesanyámnak szintén vastagbélrákja volt, amit nem tudtak kivenni, s szét is terjedt a szervezetében, csontáttétek miatt a gerincét műteni is kellett, de 83 éves szervezete már nem tudott küzdeni a betegség ellen. Ilyen előzmények mellett a saját diagnózisom letaglózott. Nagy áldást jelentett és kapaszkodót nyújtott viszont, hogy a feleségem, a családom, a barátok mellettem álltak. Nagyon sok erőt adtak a betegtársak is: ugyanis amint kiderült a baj, azonnal keresni kezdtem támogató csoportot, ahová csatlakozhattam. Befogadtak, nagyon jól érzem magam a nyíregyházi közösségben, s általuk dietetikussal, pszichológussal is kapcsolatba kerültem. Emellett pedig vallásos ember lévén az egyházközösségünk lelkészének és tagjainak a támogatása is óriási lelki töltetet adott – vallja Lekli János. Hozzáteszi: Nyíregyházán is jellemző, hogy inkább a nők részesei a betegközösségnek, a férfiak közül kevesen csatlakoznak, inkább sebzett oroszlánok módjára elvonulnak és bezárulnak.

A vastagbélrák műtétjének lassacskán 15. évfordulóját ülő férfi azt üzeni sorstársainak: „sokkal könnyebb közösen küzdeni, mint magányosan. A betegközösségek nem a kesergésről szólnak, hanem a praktikus információk átadásán túl az életigenlésről, vidám közös programokról, ahol mindent meg lehet egymással őszintén beszélni, s már önmagában ez is erőt ad, szelepet biztosít a feszültség és a szorongás kiengedésére. Meg kell fogadni azt, amit az orvos mond, örülni annak ami még megadatik és az adott korlátok között kihozni az életünkből azt, amit lehet.”

A riport a Rákgyógyítás Magazin 22. számában jelent meg.