– Egy sugárberendezés rendkívül félelmetes szerkezet, különösen, ha egy zárt szobában magára hagyják vele az embert – ismerte el Hideghéty Katalin, a szegedi Onkoterápiás Klinika sugárterápiás szakorvosa Budapesten, a Magyar Pszichoonkológiai Társaság kongresszusán. A szakember egy külföldi kutatás eredményeivel példázta azt, miért félnek az emberek a sugárkezelésekről.

– Van aki attól tart, hogy a gép megégeti, az elmozdulás miatt nem jó helyre megy a sugárnyaláb, másokat a kezelés alatti feszült egyedüllét feszélyez, de olyan is akadt, aki a sugárterhelés miatt egyenesen az atombomba pusztítására gondol a sugárkezelések kapcsán – fogalmazott Hideghéty Katalin.

A sugárterápia célja valóban a pusztítás: az ionizáló sugárzással a szakemberek minél több tumorsejtet igyekeznek elsorvasztani. Mindez ugyanakkor együtt jár az ép szövetek károsodásával is, ám ez a károsodás ma már jóval kisebb mértékű, mint egy-két évtizede. A sugárgépek érzékenyebbé váltak, nőtt a célzási pontosság is, ezzel csökkentek a mellékhatások.

Természetesen az, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt mennyivel rosszabb lehetett egy sugárkezelésen átesni, nem vigasztalhatja azokat, akik ma kénytelenek ezt átvészelni. Éppen ezért fontos megtenni mindent annak érdekében, hogy a terápia negatív következményeit mérsékelni, a kezelés káros testi és lelki hatását csökkenteni lehessen.

Sugárterápia: elmondani, mi miért történik

– Már az is nagyon sokat számít, ha nemcsak aláíratjuk a beleegyező nyilatkozatot a beteggel, hanem időt szánunk annak elmagyarázására, hogy mi és miért történik, mitől nem kell tartani, mire kell viszont nagyon ügyelni – mondta Hideghéty Katalin.

Önmagukban ezek az információk természetesen nem védenek meg a mellékhatásoktól, ám segíthetnek ellenük küzdeni. Számolni kell a hányingerrel, a fáradékonysággal, az étvágytalansággal, a vérkép romlásával, különféle gyulladásokkal és bőrpanaszokkal, nyálkahártya irritációval, gyerekek esetében csontfejlődési zavarokkal.

Az orvosok a mellékhatások súlyosságát egy 0-tól 4-ig terjedő skálán értékelik, s ennek tudatában dönthetnek akár magának a teljes kezelési tervnek a módosításáról vagy a terápia szüneteltetéséről is. Fontos ugyanakkor tudni, hogy a panaszok jelentős részét képesek az orvosok mérsékelni. A kontrollvizsgálatok során is oda kell figyelni a későbbiekben esetlegesen kialakuló mellékhatásokra, az esetleges bélfunkciós zavarokra, tartós bőrelváltozásokra, csontdeformitásokra.

– Képzeljük csak el azt, hogy milyen érzés lehet először végigmenni úgy egy sugárkezelőbe vezető labirintuson, ha nem szólnak az emberhez. Nemcsak pénz és felszereltség kérdése az, hogy könnyebbé tegyük ezt az utat. A saját gyakorlatunkban például különféle házi praktikákkal próbáljuk otthonosabbá, kényelmesebbé tenni a kezelőt, hogy a betegek e feszült szituációban is minél inkább ellazulhassanak. A gyerekek sugarazásának idejére például rendszeresítettünk egy laptopot, amelyet megfelelő szögben kitámasztva mesét nézhet rajta a kis beteg a kezelés közben. Ez nemcsak leköti, s megnyugtatja, hanem a kezelés biztonságosságát is növeli, hiszen azt jobban tolerálják így a gyerekek – mondott gyakorlati példát a mindennapokból Hideghéty Katalin.

Kemoterápia: veszedelmes üvegcsék

Nem kellenek vasbeton bunkerba elszeparált óriási gépek a szorongáshoz, azt egy egyszerű infúziós üvegcse is kiválthatja. Minderről a kemoterápiák kapcsán Végh Éva, a fővárosi Szent László Kórház onkológusa beszélt. Előadásából kiderült: a „kemoterápia” szó vészterhes jelentést hordoz, a betegek olykor magától a kifejezéstől is tartanak. A szó ugyan gyakorlatilag a citosztatikus gyógyszeres kezelés szinonimája, mégis olykor azok is döbbenten szembesülnek a kifejezéssel, akik esetleg már hetek vagy hónapok óta kapják a kezelést. „Ugye nem kemót kapok?” – kérdezik olykor a betegek.

A kifejezéseknek ereje van: a páciensek – érthető módon – gyakran feketén-fehéren ítélnek meg egy-egy szituációt. Nem azt akarják tudni, hogy „javulnak-e az életkilátásaik”, hanem azt, hogy „meggyógyulnak-e”, barátságosabb számukra, ha „gyógyszeres kezelést” kapnak mintsem „kemoterápiát.” A kemoterápiához ugyanis a köztudatban – helytelenül – a végzetesség képzete társul. Ezért is fontos lenne az, hogy nemcsak az érintett betegek, hanem az egészséges hozzátartozók is megkapják azokat az információkat, amelyek segíthetnek az eligazodásban.

Végh Éva kitért rá: az adott beteg lelkiállapotának, informáltsági szintjének megfelelő tájékoztatásra van szükség, a részletekbemenő beszélgetésekre azonban sokszor nincs ideje az orvosnak, s gyakran a vizit néhány perce alatt a beteg sem teszi fel azokat a kérdéseket, amelyekre valóban választ szeretne kapni. Végh Éva megjegyezte, hogy több nyugati országban gyakorlat: speciálisan képzett, a szakmai kérdésekre is jól felkészült szakdolgozó vagy diplomás nővér feladata az, hogy részleteiben elmagyarázza a terápiák lényegét, meghallgassa a betegeket, elbeszélgessen velük, s válaszoljon a kérdéseikre. Idehaza ez a szerep gyakran a betegekkel éjjel-nappal együttlévő nővérekre hárul.

Mellékhatások: mást lát az orvos, mást a beteg

A kommunikáció fontosságát mi sem bizonyítja jobban mint például az egyes mellékhatások megítélése: szakmailag ugyanis egy bőrelváltozás vagy a haj kihullása nem jelent olyan elváltozást a szervezetben, ami miatt a kezelőorvos aggódni kezdene. A beteg számára ugyanakkor ezek nagyon fontos tünetek, hiszen ezek szembesítik őt és környezetét gyakorlatilag óráról-órára a betegséggel, s nem könnyű megbirkózni a testkép megváltozásával sem.

Előfordulhat ugyanakkor az is, hogy éppen a páciens bagatellizál el egy orrvérzést vagy egy lázas állapotot, holott ezek hátterében egyes esetekben olyan elváltozások is állhatnak, amelyek beavatkozás nélkül súlyos szövődményekhez is vezethetnek. Éppen ezért időről-időre tudatosítani kell azt, hogy adott készítmény vagy kezelési kombináció alkalmazása esetén melyek azok a figyelmeztető jelek, amelyeket azonnal jelezni kell az orvosnak.

Nemcsak olyan mellékhatások léteznek, amelyeket a készítmények váltanak ki. A panaszok pszichológiai tényezőkben is gyökerezhetnek: ekkor a beteg már akkor rosszul lesz, amikor még meg sem kezdődött a kezelés. A korábbi rossz emlékeket, kellemetlen panaszokat, szituációkat felidéző „kórházszag” is képes komoly hányingert és hányást kiváltani. Ezt a szakirodalom anticipátoros jelenségként értelmezi.

A mellékhatások csillapítása azért is elengedhetetlen, mert azok a kezelésben részt vevő beteg életminőségét rendkívüli módon leronthatják. Elég abba a mindennapi helyzetbe belegondolni, amikor valakinek nem esik jól az étel, nincs étvágya, hányingere támad, kimerültsége miatt nem vágyik társaságba, nem mozdul ki otthonról vagy rosszabb esetekben már önmaga sem szívesen fogad látogatókat.

Ez elszigetelődéshez, a családi, rokoni, baráti kapcsolatok elhidegüléséhez vezethet, hiszen valaki minél tovább marad ki a mindennapi élet körforgásából, annál nehezebben képes visszailleszkedni abba. A beteg sokszor nem akarja saját panaszaival terhelni környezetét, ezért is választja az elhúzódást. Ugyancsak feszültségforrás a szexualitásnak – akár fizikai fájdalmak, akár lelki tényezők miatti – elutasítása.

Végh Éva hangsúlyozta: számos mellékhatás csökkenthető, mérsékelhető, ha ehhez egyrészt megvan az orvosi segítség, másrészt pedig az otthoni, szeretetteljes támogató légkör. Az is fontos: miként a sugárterápiára, ugyanúgy a kemoterápiára is igaz, hogy a kezelések nem egyformán terhelnek meg mindenkit.

Sok múlik a körülményeken, az erőnléten, a szervezet általános állapotán, az életkoron, a páciens személyiségén, valamint természetesen azon, hogy melyik betegség melyik gyógyszerkészítményéről van szó, s azt mekkora dózisban, milyen más gyógyszerekkel együtt alkalmazzák. A mellékhatások tehát gyakoriak, ám nem „kötelezően” jelentkeznek, s nem kezelhetetlenek.

Kapcsolódó cikkek:
Kemoterápia: gyógyszerek és módszerek
Sugárterápia a tumorok ellen
Rettegett hányinger: hogyan kerülhetjük el?
Vérszegénység is veszélyezteti a daganatos beteget