A legtöbb embert derült égből villámcsapásként éri a rosszindulatú emlődaganat diagnózisa, amely személyiségtől és a betegség súlyosságától, kilátásaitól függően traumát okozhat a beteg és szerettei számára. Nagy egyéni eltérések vannak a reakciókban, ám önmagában a rák diagnózisa és a gyors léptekben egymás után következő döntések sorozata, azaz a kivizsgálások, a műtét, a sugárkezelés, a kemoterápia közepette úgy érezheti a beteg, hogy kicsúszott a talaj a lába alól, sodródik az eseményekkel és elvesztette a kontrollt az élete felett. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az emlőrák kezelése nagyon sok esetben jár olyan operációval, sugárkezeléssel, amely alapvetően megváltoztatja a testképet, ami nagyon súlyos lelki és önértékelési teherként nehezedhet a nőkre.
A diagnózissal meginoghat a biztonságérzet, megjelenhet a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a halálfélelem. A szorongást fokozhatja a kiszolgáltatottságtól való félelem, a családtagokért való aggodalom. A jövőtől való félelemhez az élet és a hozzátartozók féltésén túl aktív korban a munkából való kiesés és az anyagi gondok miatti szorongás is társulhat. A folyamatos aggódás okozta szellemi kifáradás pedig fizikailag is nagyon sok energiát felemészt, ráadásul a történtek a családtagokat is megviselik.
A betegség során hosszabb-rövidebb ideig jellegzetes lelkiállapot lehet a pánik, az érzelmek kifejezésének nehézsége, a düh, a tanácstalanság, a reménytelenség, a tehetetlenség és a káosz érzete, a befelé fordulás vagy az átgondolatlan kapkodás. A betegség miatti traumának ezek a jelenségek – személyiségtől és élethelyzettől függően gyengébben vagy erősebben – természetes velejárói, ezeket senkinek sem szabad felróni vagy emiatt bűntudatot érezni. A továbblépés útja, hogy a beteg és a család ne ragadjon bele a pánikba: fontos, hogy minél előbb azokra a praktikus teendőkre tudjanak koncentrálni, amelyek az adott szituációban reálisan segíthetnek a javulásban. A beláthatatlan távoli jövő helyett az éppen aktuális teendőkre kell koncentrálni, közelebbi célokat kitűzni, a soron következő lépésre tudatosan felkészülni.
Nem szabad megfeledkezni arról: a rák diagnózisa sok mindent felülír, de a diagnózistól a beteg még ugyanúgy szülő, testvér, szomszéd, barát, munkatárs marad, nem szabad, hogy kizárólag a betegszerep érvényesüljön, s az érintett ember kizárólag betegként tekintsen magára vagy így viszonyuljanak hozzá. A megpróbáltatások közepette is törekedni kell arra, hogy a kényszerű betegszerep ne tudja a végletekig háttérbe szorítani az érintett ember többi szerepét, amelyek célt, elfoglaltságot, sikerélményt, örömet nyújthatnak számára. Meghatározó, hogy egy beteg milyen támogató közeget – családtagokat, barátokat – tudhat maga körül, van-e valódi lelki támasza a mindennapokban. Emellett az is sokat számít, hogy a beteg mennyire nyitott és mennyire képes segítséget elfogadni például a kórház vagy az osztály pszichológusától, akinek nagy tapasztalata van a daganatos betegek által megélt válsághelyzetekben, az azokon való átsegítésben.
A szakirodalom azt tekinti az új helyzethez való nem megfelelő alkalmazkodásnak, ha az látszik valakin, mintha a betegségről egyáltalán nem venne tudomást, mindenbe szó nélkül beleegyezik, senkivel sem hajlandó kommunikálni a betegségről. A krízis érzése tehát természetes jelenség, ám tudni kell: ennek nem kell, nem szabad állandósulnia, a nehéz élethelyzet közepette a fizikai teendőkön túl utat kell találni az érzelmi élet egyensúlyának támogatására is, ebben pedig számos módszer segíthet.
