„A várható költségrobbanás kivédésére egyre inkább szükségessé válik új finanszírozási technikák bevezetése, amely akár pusztán pénzügyi, akár eredményességi alapon megosztja a kockázatot a finanszírozó és a gyógyszercégek között. A társadalmi felelősségvállalásnak a költségek vonatkozásában is meg kell jelennie, az orvosok részéről a terápiaválasztásban is fokozatosan kell érvényesíteni a költséghatékonysági szempontokat is” – olvasható az érintett betegként nem túl megnyugtató végkövetkeztetése az OEP tanulmányának, miután az oldalakon keresztül taglalja, hogy az elmúlt években milyen nagyra duzzadt a rákbetegek ellátására fordított összeg.

Az adatokból kiderül: a sugár- és onkoradiológiai, illetve klinikai onkológiai osztályokon kezelt betegek száma a 2004-es évtől megkétszereződött. 2013-ban csaknem 1,3 millió kórházi esetet jelentettek. Ez nem ennyi beteget, hanem ennyi ellátási eseményt jelez. Az éves 160 milliárdos ráfordítást úgy számolták ki, hogy abba minden olyan ellátást belevettek, ahol a fődiagnózis valamilyen rosszindulatú daganatos betegség volt. Tehát ez nem csak az onkológiai osztályon vagy ambulancián történt ellátásokat takarja, hanem sebészeti beavatkozást vagy akár kardiológiai kezelést is, ha az daganatos betegnél történt. Továbbá belevették azokat a költségeket is, amelyeket a patikákban kiváltott gyógyszerekhez nyújtott az OEP támogatásként (hormongyógyszerek, fájdalomcsillapítók, hányáscsökkentők, vérszegénység elleni készítmények).

Hogyan lehet több beteg?

Miközben egyre kevesebben élünk Magyarországon, az orvostudomány pedig egyre fejlettebb, hogyan fordulhat elő, hogy a daganatos betegek száma egyre nő? A kérdés megválaszolása összetett. Például éppen az orvostudomány fejlődése az egyik oka annak, hogy egy adott időben egyre több ember áll onkológiai kezelés alatt. Két-három évtizeddel ezelőtt a rákos betegek egy jelentős része nagyon hamar, sok esetben néhány hónapon vagy egy-két éven belül meghalt: nemigen voltak gyógyszerek, amelyekkel javítani lehetett volna a gyógyulási arányt vagy hosszú időn keresztül kordában lehetett volna tartani a betegséget. Ezzel szemben ma már nem számít ritkaságnak, hogy például hormonérzékeny emlőtumorral vagy prosztatatumorral diagnosztizált betegeknél 5 éven át alkalmaznak hormongyógyszereket, egy áttétes vastagbélrákos betegnél évekkel meg tudják hosszabbítani az elfogadható életminőségben megélhető életet, de akár a leukémia egyes típusaiban vagy csontáttétes betegségben is egy évtizednél hosszabb túlélés is elérhető folyamatos gyógyszerszedéssel. Ez azzal jár: meredeken nőnek a diagnosztikai és terápiás kiadások.

Még egy ellentmondás: minél egészségesebb egy társadalom, tagjai minél hosszabb ideig élnek, annál többen szembesülnek életük folyamán daganatos betegséggel. Erre világított rá néhány éve egy budapesti konferencián Ulrik Ringborg svéd onkológus professzor is, aki saját hazáját hozta fel példaként: amíg Svédországban ma minden harmadik embernek van esélye arra, hogy valamilyen rákkal szembesül, a következő generációk tagjaiból, tehát a ma megszülető svéd csecsemők közül már minden másodiknak lesz erre esélye. Ennek az a magyarázata: az emberek egyre tovább élnek és egyre kevésbé halnak meg olyan betegségekben, ami korábban végzetes volt, például fertőzésekben, infarktusban, agyvérzésben, még a halálos közlekedési balesetek száma is csökkent.

Amíg egy magyar újszülött fiú 57, egy lány 59 egészségben eltöltött évre számíthat ma, addig egy svéd csecsemőre 70 egészséges év várhat, a várható élettartam pedig 80 felett jár. A svédek vigyáznak magukra, s akik hajlamosak egy betegségre, azoknál is később alakul az ki. Többen élnek tehát meg magas életkort, amikor az öregedésből és az ekkorra mégiscsak összeadódó környezeti ártalmakból adódó „elhasználódás” daganatos betegség kialakulásához vezethet. Ezért még egy olyan gazdag országban, mint Svédország is tartanak attól, hogyan tudnak megfelelni a költségrobbanás kihívásának.

Hogyan döntsenek a pénzről?

Nincs az a pénz, amit ne lehetne egészségügyre költeni, s amit egy-egy konkrét beteget látva azt mondaná valaki, hogy felesleges kiadás. De hogyan lehet akkor mindenkire érvényes és elfogadható döntést hozni? Bidló Judit, az OEP ártámogatási főosztályvezetője a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság szakmai portáljának nyilatkozva erről az alábbiak szerint foglalt állást.

„Ahhoz, hogy számszerűsíteni tudjuk, hogy a biztosító mennyit fizessen egy minőségileg megnyert életévért vagy akár csak egy hónap túlélésért, előbb egy széleskörű társadalmi vitára van szükség. Vannak nagyon speciális, nagyon nagy értékű, még az onkológiánál is sokszorta drágább terápiák, amelyeknek a finanszírozásáról ugyancsak dönteni kell: felvállaljuk vagy nem?

Ha megtörtént a széleskörű társadalmi vita arról, hogy mire mennyit költhetünk, ezután lehet meghatározni a keretszámokat. Több országban már húztak felső korlátot, s erre már idehaza is vannak irányelvek: az egy főre jutó éves GDP háromszoros értékében definiálhatjuk egy életévnek a terápiás költségét, amelyre már azt kell mondania a biztosítónak, hogy a gazdaság teherbíró képességét figyelembe véve felvállalhatatlan a finanszírozás.

Magyarországon 2013-ban 9 ezer euró volt az egy főre jutó GDP, aminek a háromszorosa 8,1 millió forint. Ez idehaza nem egy éles határvonal, hanem számos tényező figyelembevételével kell súlyozni, s az egy éven belüli túlélési előnyökre vonatkoztatva sem egyenesen arányos a számítás. Ez az érték egyelőre egy viszonyítási pont. (…) Bizonyos fórumokon már egy ideje zajlik erről a társadalmi vita” – mondta az MKOT.hu-nak Bidló Judit.

Ön szerint hol a határ? Ha tényként vesszük, hogy a pénz véges, s egyik betegségtípusra csak egy másik ellenében lehet több pénzt fordítani, Ön szerint mennyi pénzt különítsen el az egészségpénztár egy beteg 1 éves túlélésének biztosítására? Mi alapján döntsenek? Várjuk véleményét e-mailben a rakgyogyitas@gmail.com címen vagy a Rákgyógyítás Facebook oldalán.